Emberekkel úgy általában is elmondható, de főleg gyerekekkel foglalkozni sosem könnyű feladat, és azt kell mondjam, hogy fogalmam sincs mi ütött belém akkor, amikor a tanári pályát választottam, mert tudtam, hogy nagy kihívás elé nézek. Azt azonban, hogy ennyire nehéz legyen egy pár év múlva a helyzet a gyerekek és a gyerekek nevelése terén, azt bizony nem gondoltam volna. Én sosem gondoltam, hogy nekem egyszer is osztályom lesz, és kifejezetten nekem kell irányítanom harminc életvidám, ám sokszor inkább a rossz felé hajló, otthon kevés figyelmet és szeretetet kapó gyermeket a céljaik és egy boldog élet felé, de ez a pillanat is elérkezett, és bár azt mondhatom, hogy nagyon is élvezem ezt a fajta munkát, iszonyatosan nagy felelősség is egyben, aminek a súlya nagyon sokáig keményen nyomta a vállamat.
Nem igazán tudtam, hogy mi tévő legyek, de most már, hogy az első osztályom elballagott látom, hogy jó taktikát és tervet dolgoztam ki, jó eszközökhöz sikerült nyúlnom és bizony az eredménye is meglett. Ezek a gyerekek felnőttek a kezem alatt és azt kell mondjam, hogy nagyon megszerettem őket, és ők is kölcsönösen éreznek irántam, ezt egészen egyszerűen érzi az ember, és én is tudom, mi több, mutatja az ajándékuk is, ami teljesen személyre szabott, hiszen egy Levendula vászonkép volt az ajándékzacskó mélyén, ami azért is nagyon érdekes, mert meséltem nekik, hogy nagyon szeretnék valami díszt a nappali falára, de fényképet nem szívesen akasztanék a falra, festményt pedig nem tennék a lakásomba, ezét nem igazán tudok mit választani, így még várat magára a megoldás, azonban már nem most, hanem két éve mondtam nekik mindezt.
Hát úgy látszik hogy megjegyezték és ebből is érződik az ember számára, hogy valóban fontos ezeknek a gyerekeknek, hiszen sokszor a másnapi fontos teendőt képesek elfelejteni, azt viszont biztosan megjegyzik ami fontos számukra. És megmondom őszintén, ezt sokszor a tanítás során is kihasználtam az ő esetükben.